11. rész: Egy szó, kilenc betű

- Rayn -

  Az ágyamon fekszem már vagy egy órája és csak nézem a plafont.

  Jonathan szülei elválnak, ez fura, lehet, hogy túlreagálom, de a környezetemben mindenki folyton válási papírokat írogat alá és így, hogy a farancba higgyek ebben az egész "szeretlek" dologban.  

  Végül is én szerelmes vagyok a volt legjobb barátomba, de ő talán nem szeret engem annyira...

  Biztos szeret, szeretnie kell, nyugtatom magam és közben becsukom a szemem. Valaki kopog, aztán meghallom anya hangját - Bejöhetek? - kérdi.

- Nem - mondom, de ennek ellenére hallom, hogy az ajtó nyikorogva kinyílik. - Most, hagyj! "magánélet" - nyögöm ki a szavakat.  

- Nem érdekel. - szólal meg egy vékony hang, az ágy széle besüpped, majd egy test felém érkezik, haja arcom körül kerítést képez és lágyan simogatja bőröm. Ez nem anya, mikor kinyitnám a szemem, már egy ajak tapad az enyémre. Édes, vad csókba hív mire én végre kapcsolok és visszacsókolok. Kezemet dereka köré fonom és lerántom magamhoz a lányt, aki eddig fölöttem támaszkodott. Beletúrok a hajába és végig simítom a gerincét, teste megfeszül a kezem alatt, vadul csókolni kezd, mire én megfordítom a helyzetünket és most Ő van alul.  Két kezemet oldalra rakom és felemelem magam elhúzva arcomat a Chloe arcától és úgy vagyok, fölötte mintha fekvőzni készülnék.

 - Azt hittem anya az.

 - Megkértem, hogy ő szóljon be helyettem.

 - És mi ez a letámadás? - kérdem, majd tényleg elvégzek egy fekvőt, és míg lent vagyok, csókot adok a Chloe szájára. Megfogja a pólómat és visszaránt magához, két kezemmel még mindig tartom magam, mert nem akarom ráhelyezni a súlyomat. Hírtelen szakadok ki a csókból és bár Chloe rögtön utánam kap, a fejemet olyan magasra emelem, hogy inkább visszazuhan a párnára.

  - Szóval, kicsim, várom a választ. - mosolygok rá kajánul. Arcán aranyos mosoly jelenik, meg majd oldalra fordítja fejét és a falat nézi, lassan mozdul meg, így újra engem néz.

- Nem tudom.  - rázza meg a fejét tekintete mellkasomra vetül, mintha nem akarna a szemembe nézni, de mégis megteszi.

- Hiányoztál - mondja, és kis pír keletkezik arcán.             

- Szeretlek. - miután kiejti a szavakat arca lángba borul és szorosan lezárja a szemeit. Közel hajolok hozzá és orrommal megbököm - Szeretlek - mondom most én is.

Csillogó szemét félve nyitja ki majd, pólómnál fogva húz le magához és megcsókol. 

10. rész: A búcsú percei

- Jonathan -

... a telefon hangja töri meg.

- Szia, apa! - szólok bele a készülékbe.

- Gyere haza, igyekezz és pakolj össze, mert elutazunk! - mondja komor hangon.

- Tessék?

-  Anyád megint megcsalt, így előbb utazunk el, mert nem akarok emellett a nő mellett maradni tovább! És te is velem jössz!

- Várj, szóval oda megyünk ahova eredetileg mentünk volna csak egy héttel előbb? - kérdezem már kicsit nyugodtabban.

- Pontosan fiam! És akkor jövünk haza, amikor egyébként is jöttünk volna, három hét alatt elintézzük anyáddal a válási ügyeket!

- Szia, apa. - elválnak, dermedek meg egy pillanatra a szó hallatára. A furcsa az, hogy már nem is csodálkozom, tudtam, hogy el fognak válni, nem ez volt az első eset, hogy anya megcsalta apát. Anya, igazából anyának nagyon jó, de feleségnek csapnivaló.

- A szüleim válnak. - közlöm a fiúkkal is a hívás lényegét. Tomi erre abbahagyja a padon való ugrálást, már megint túlpörgött a kis srác, viszont a legjobb haverom nem is néz rám, csak a gitárt bámulja.

- Nem úgy hangzik, mint ha nagyon bánnád. - hát ezért nem néz rám, mert ez a kérdés motoszkál benne, csodálkozik, hogy én nem lepődtem meg.

- Sejtettem, hogy el fognak válni, csak azt nem tudtam, hogy mikor. Most mennem kell, elutazunk, három hét múlva jövünk vissza.

Tom gyere, indulunk! Intek a kis diákomnak, aki szomorú szemekkel kezdi visszahelyezni a gitárt a tokjába. Rayn is feláll, megveregeti a hátam és Ő is elindul haza.

Nem értem ezt a srácot, jobban kiakadt, mint én.

Tomival hazafelé indulunk, cipelem a gitárját, miközben fogom kis kezét. Vidáman fürkészi az utcákat, mindenféle furcsa vagy nem teljesen hétköznapi dolgot keres, néha megszólal mikor lát egy nagy, szép kirakatot vagy falfirkát, de sok újat nem igazán tartogatnak számára ezek az utak, mivel előre tudja, hogy mikor mi következik.  

Hamar a házukhoz érünk, és Tomi lelkesen nyomogatja a csengőt. Anyukája sietve jelenik meg, mosolygós arccal az ajtóban.

- Gyertek be! - tárja ki teljesen az ajtót és a diákom már rohan is be "Cukrot" felkiáltással.

- Nekem most mennem kell... - kezdenék bele a búcsúzásba mikor bentről egy mély hang megszólal.

- Gyere csak be Nathan! - a hanghoz lassan egy izmos, fekete öltönyt viselő test is társul, apa az. Belépek a parancsra és Lola becsukja, mögöttem az ajtót, majd belökdös a napaliba, mivel látja rajtam, hogy NEM ÉRTEK SEMMIT SEM.

- Azt hittem, otthon találkozunk. - mondom, apunak miközben elhelyezkedem a kényelmes kanapén. A helyiségben csak négyen tartózkodunk Frank, Lola, apa és én.

- Igen, de olyan lassan jöttetek és én mindent összepakoltam, Neked szinte üres a szobád, nem bírtam tovább ott maradni, a cuccaid már úton vannak a szállás felé az enyémekkel egyetemben. Mivel tudtam, hogy Tomival vagy úgy döntöttem itt várlak meg. Frank és Lola meghívtak minket vacsorára, szóval, amíg kész lesz a vacsi nyugodtan menj fel, beszélgess a lányokkal vagy Tomival! - mondja bánatos hangon, de amennyire - pillanatnyilag - tőle telik, kedvesen. Apa mindig is a szigorú és a kedves között ingadozott, igazi üzletember típus, de mindig szánt rám időt.

A vacsora szó hallatára Lola rögtön felpattant és a konyhába sietett. Én is felállok és elindulok az emeletre, Mia szobájába, de végül, mégis Sabrinához nyitok be.

 Szőke haja arcába hull, miközben számítógépe fölé hajolva, belemerül a tevékenységébe, mikor becsukom az ajtót magam mögött, felnéz rám. Tekintete fájdalmasan közönyös, furcsa belegondolni, hogy mennyire szerettem ezt a most közönyösnek tűnő arcot. Jól ismerem, tudom, hogy nem fog megszólalni, ha én nem kezdek el beszélni, szóval belevágok a szövegelésbe, miközben felé tartok.

- Ma apuval itt vacsizunk, délután az öcsédet tanítottam gitározni, nagyon tehetséges - mondom, kicsit feszülten érezve magam, végül leülök az ágyra.

- Ki volt az a lány? - szegezi nekem a kérdést, köszönés nélkül, hát igen, hozza a formáját.

- Mi az, féltékeny vagy?

- Nem én, csak tudod, bunkóságnak tartom elhívni Miát randira, aztán meg lesmárolni egy lányt előtte.

- Mert aztán Miát annyira érdekeltem, mi? - vetem oda a szavakat.

- Esélyt se hagytál neki, hogy megismerjen, rögtön letámadtad!

- Mert én éreztem valamit, de ő nem!

- Talán ő is érzet valamit és érez csak nagyon félős! - üvölti a szőke hajú lány a szavakat az arcomba, szeme rideg és dühös, az én szívem mégis megenyhült.

- Szóval, Mia érzett valamit? - kérdezem reménykedve. Sabrina mégis csak a szemét forgatja válasz helyett. Végül mégis megszólal.

-  Igen, Okoska, érzett irántad valamit. - arcomon mosoly terül szét.

- Menj be hozzá, engem irritál a jelenléted. - fintorodik el, mire én felállok és elindulok a másik szobába.

- Ne törd össze a szívét, úgy, mint az enyémet! - vágja nekem durván a szavakat.

 Mia megkérdezte, hogy jártunk-e, én azt mondtam, nem. - Sabrina kinyitja a száját, hogy válaszoljon nekem, de végül csak hitetlenkedve elmosolyodik és visszadugja fejét a gépbe.

Kilépek a szobából és bemegyek Miához, éppen háttal ül nekem és valami horrort néz. Hangtalanul surranok felé, éppen egy nagyon ijesztő, brutális jelenetet mutatnak, amit még, az én gyomrom se vesz be. Mia nagy hévvel ugrik fel a székből, pont nekem csapódik, olyan milliméter pontossággal, mintha meg lett volna tervezve. Arckifejezése meglepetnek, tűnik, láthatóan váratlanul érte itt létem. Kis kezét mellkasomra helyezi, majd felvezeti tekintetét a testemen. Olyan megnyugtató, hogy ilyen közel van hozzám és jó tudni, hogy két keze mellkasomon pihen. Arcáról tiszta döbbenet olvasható le mikor tudatosul benne, hogy én vagyok az. Két kezemet derekán pihentetem és valahogy, túlságosan is elveszni készülök tekintetében, így inkább megszólalok.

- Biztos érdekel, miért vagyok itt. Hát az, az indokom, hogy a szüleid meghívtak vacsorára.

- Engem csak az érdekel, hogy ki volt az a lány? - gyönge testét kitépi kezeim közül és leül az ágyára. Halvány mosoly jelenik meg arcomon, mégis igyekszem kérdő tekintetet vágni.

- Lara? Őneki van barátja, csak amikor csókolóztunk még nem volt, a srác nem messze állt tőlünk és ezzel féltékennyé akarta tenni, ami sikerült is neki. A fiú előadott egy féltékenységi jelenetet aztán elmondtuk az igazat és most boldogok.

- Ez túlságosan hihetetlenül hangzik ahhoz, hogy ne legyen igaz. - néz rám ő is szomorúan. - Nézed velem a horrort? - kérdi, majd a filmet percek alatt kirakja a Tv-re és leül az ágyra, én leülök mellé...

 Már vagy kb. öt perce nézzük a filmet, amikor ismét egy ijesztő rész következik és Mia a két karom ölelése között köt ki, amit én egyáltalán nem bánok...

Szemét becsukja, és teste kicsit remeg, mert előbb felnyársaltak egy ijesztő bohóc gyilkost. Igazából, én nagyon nem vagyok horror rajongó, ahogy láthatólag Mia sem az, most mégis, eszem ágában sincs azt mondani, hogy nézzünk mást, mert akkor el kéne engednem. Mia mégis a távszabályzó után kap és kikapcsolja a Tv-t.

 - Tereld el a gondolataimat! Félek, ijesztő volt. - mondja, és boci szemekkel néz rám.

- Gyere ide! - mondom neki és visszatér karjaim közé. Nincs túl öltözve, egy fekete trikó és szürke rövidnadrág takarja csak a testét. - Csukd be a szemed! - engedelmesen meg is teszi - Mit látsz?

- A bohócot. - teste megremeg és légzése hangosabb. Teljesen karjaimba zárom a lányt és belepuszilok nyakába, amitől megborzong. Szeme hirtelen kipattan és megdöbbenve néz rám, amit én nem igazán tudok mire vélni, hiszen ez csak egy puszi volt.

- Gyerekek, kész a kaja! - kiabál Frank. Én felállok és magammal húzom a kicsit megszeppent lányt.

- Ez meg mi volt? - kérdi.

- Most már nem a bohócról fogsz álmodni. - kacsintok rá és lemegyek az ebédlőbe.

9. rész Minden változó

Sziasztok!

Tudom, hogy most egy kicsit késtem és elnézést csak nem voltam az országban. Nagyon örülök a három feliratkozónak és elértük 1000 látogatót. Viszont megint hálás lennék egy két vissza jelzésér és aki még nem iratkozott fel és szereti is a blogot az tegye meg:)  És most egy hét kimaradás lesz,  mert most egy kicsit többet akarok írni.

 

Lassan lerogyok az ágyamra, testem már nem akarja tartani a mai nap súlyát.  Túl sok minden történt ma és én nem tudtam még mindent felfogni. Ki volt az a lány Raynnel és a másik Jonathannal?  Amikor először megláttam őket fájt, de most már nem is érzem azt az érzést. Sabrinával viszont végre kibékültünk és holnap elmegyünk együtt fagyizni. Kérdések, kérdések, kérdések száza van a fejemben és nevek: Chloe, Rayn, Jonathan és az a lány, ki az, az Anna?

 Gondolataimból a telefonom kellemes hangja ébreszt fel. Gyorsan kapok a készülék után és szememet a kijelzőre vezetem. A barátnőm hív, furcsa már elmúl éjfél és ez neki határozottan későnek számít, szóval ilyenkor nem szokott hívni. Megnyomom a zöld kis gombot és meghallom, elhaló vékony hangját amint bele szól a telefonban, köszönésképpen.

- Mond, mi történt?

- Rayn és én, mi már nem vagyunk...

- Chloe -

(Három órával a hívás előtt)

- Chloe, kérlek, nyisd ki az ajtót! Beszélnünk kell! - mondja másodszorra is Rayn. Nem tehetem meg vele, hogy nem nyitom ki az ajtót, hiszen nem is jártunk, és én kerültem egész héten. De mégis olyan nehéz lenyomni azt a kilincset, de mielőtt beengedem, tudatosítom magamban, hogy ennek vége, nem lehetek belé szerelmes! Veszek még egy nagy levegőt és kitárom az ajtóm.

- Beszélnünk kell!

- Na, ne mond! Nem vettem észre - mondom kacagva, de elfordulva tőle inkább a falat szemlélem.

- A lány, akivel láttál egy csapatársam...

- A fiú focicsapatból? - vágtam nem túl kedvesen bele a szavába és fordultam el tőle szem forgatva, nem, most nem tudok ránézni, érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe és egyre nehezebben veszem a levegőt. Elsétálok az ablak irányába és kinézek rajta, két kezemet testem előtt lazán összekulcsolom, szemem becsukom, "meg kell nyugodnom" - mondom magamban folyamatosan. Mikor végre egy kicsit megnyugszom, visszafordulok az ajtó irányába, de forgás közben Rayenbe ütközöm. Kicsit elvesztem az egyensúlyomat, így megkapaszkodok a pólójában, amikor újra biztonságban érezem magam, elengedem a pólóját, de kezem a mellkasán marad, viszont nem merek a szemébe nézni. Keze gyengén érinti meg az álam és lassan emeli fel a fejemet, hogy tekintetünk találkozzon. Igéző szemei megijesztenek, így tekintetem újra elkapom róla, viszont most nem jut meszeire a fejem, mert gyorsan megfogja, és nem engedi el.

- Olyan édes vagy ilyenkor - mondja lenyűgözött hangon és közelebb vonja magához testemet. Nem fogom kibírni, mindjárt megcsókolom.

- Szemét vagy!- mondom és látom, hogy már tudja, hogy meg fogom csókolni, ott bujkál, arcán az a gonosz mosoly, mely mutatja mennyire, mennyire biztos magában. Közelebb hajolok hozzá és látom, várja a pillanatot, de nem adom meg neki azt az örömöt, most haragszom rá. Lassan hajolok el tőle és figyelem csalódott arcát, ami viszont most az én szememre csal mosolyt. Teljesen ellépek tőle és leülök az ablakpárkányra, kérdőn nézek rá olyan "na, én nyertem?"  arckifejezéssel. Komisz mosolyt rajzolnak ki most arcán a vonások és sebesen jön felém, majd kézével, tejesen elzárja az összes menekülési utat. Így beszorulok az ablak és Rayn közé. Most az  ő tekintetén jelenik meg az a "na, na én nyertem" kifejezés.

 - Oh, csak szeretnéd! - nevetek rá kacérkodva.

- Fogadjunk?  - kérdi rossz fiús mosollyal. Megrázom a fejem és most figyelek csak fel rá mi is van rajta, egy fekete nadrág, ami a száránál kicsit leszűkül és egy farmerszínű póló, amin keresztül furcsamód jól látszik hasán az a pár "kocka".

- Ahogy elnézel engem, látom nyertem! - hajol is már felém és csókolna meg, mikor kezemmel vissza fogom.

- Ki volt az a lány? - kérdezem halkan, elhaló hangon.  Rayn kiegyenesedik és hátrébb lép.

- Szóval nem hagytad, hogy befejezzem, egy csaptársamnak a húga és kicsit belém esett, de ez nem fontos.

- Nem úgy tűnt mintha nagyon zavarna, hogy ölelget. - mondom hallhatóan féltékenyen és átsétálok a szoba másik részébe.

- Szeretném, hogy Anna újra megöleljen - nekitámaszkodik az ablakkeretnek, majd ellöki magát és felém indul - ha. . .

- Ne "ház" nekem itt, akkor menj és keresd meg, ha annyira kell neked! - mondom barátságtalanul.

- Ha ezt váltja ki belőled. - Zavarodottan nézek fel rá és rémülten tapasztalom, hogy mindjárt ideér hozzám.

- Mit vált ki belőlem? - kérdem cinikus, ámde gyenge hangon.

- Féltékeny vagy. - közli, és odaránt magához, kezét derekamra teszi, és már érzem csiklandozó leheletét arcomon, amin tisztán érezhető, hogy nem rég mentolos rágót evett.

- Mire?

- A barátnőm féltékeny, - beszél tovább vidáman, engem meg sem hallva, de én hallom őt.

- Nem vagyok a barátnőd! - háborodok fel, de nem is tudom, hogy miért.

- Oh, dehogynem, nagyon is az vagy, és most meg fogsz csókolni.

 Nemlegesen rázom a fejemet, végül mégis megcsókolom puha ajkait. Vidáman kap az alkalmon és egy hosszú békésnek nem nevezhető csókba hív, miközben kezével simogatja derekamat. Nevetve válunk el és tántorogva tol távol magától. - Szóval, most már te is tudod, hogy a barátnőm vagy, de azért néha lehetsz féltékeny, hízelgő rám nézve. - mondja, halálosan komoly arccal mire én elröhögöm magam, majd újra testéhez tapadok.

- Jonathan -

(egy héttel később)

Most Sildék háza előtt állok és Tomit várom, mert most menő módon a parkba megyünk gitározni. Imádom, azt a kis srácot csak olyan lassan készül mindig el és nem tudom, hogy miért?

- Mehetünk! - ér ki végre a kis srác és elindulunk a parkba.

Tomi mindig mosolyog és rengeteget beszél, most éppen azt ecseteli milyen jó volt tegnap a kosármeccs és, hogy a nővérei milyen jóban vannak egymással, Miával folyton játszanak és fagyit esznek, Ő is nézi a mecset és folyton csak Miáról beszél. De nem csak Tomi, hanem mindenki, még a srácok is tesi előtt arról dumáltak, hogy mennyire bejön nekik és el akarják hívni randira, bár remélem nem lesz nagy sikerük nála. Mi nem is nagyon dumáltunk a héten csak folyton kedvesen köszönt és ennyi.

- Hahó hallasz? Ott jó lesz? - kérdi Tom felébresztve az ostoba gondolataimból, mert hát Miára gondolni nem hülyeség, ha egyszer már kikosarazott?

Leülünk a padra és Tom már egyedül felhangolja a hangszert és elkezdi játszani az egyszerű kis dalt, amit feladtam neki. Háromszor, négyszer is eljátssza, mire tökéletesen megy neki. Tom igazából nagyon jól ért ehhez a hangszerhez, szóval nagyon könnyű tanítani.

  Rayn is lassan megérkezik a sötét színű pólójában, én még nem is láttam a srácon világos színű pólót. Leül hozzánk, Tomi még legalább fél óráig zenél aztán Rayn átveszi a hangszert, hogy elkezdjen rajta valamit  játszani, de már az elején csődöt mond.

- Ok, mi a gond?

-  Chloe, Chloe és még talán mindig Chloe. Folyton csak rá gondolok,  és úgy érzem nekem sokkal komolyabbak az érzéseim, mint neki. Tudom, hogy a barátnőm és ennek örülök, csak, hát én rögtön szóltam neked, ő viszont nem szólt Miának.

- De szólt, éjfél körül hívta fel, éppen akkor mentem be hozzá, mert nem tudtam elaludni - kapcsolódik a beszélgetésbe egyszerűen Tom.

- Én meg mindenhol csak Mia nevét hallom, haver, hidd el ez nekem is rossz, mert nagyon szimpi és kikosarazott. - mondom, tettetet lányos nyavalygással, bár a szavak igazak.

- Tetszel neki, csak még nem ismer és nem akart úgy elmenni veled sehova. Idő kellett volna még neki. - szól bele újra a kiskrapek és most Raynnal együtt odakapjuk a fejünket, ez a gyerek mindent tud!

- Igen, mindent tudok, de ne a lányokról beszélgessünk, úgyis velük vagyok össze zárva.  Beszélgessünk inkább Tapsi-Hapsiról, ő tényleg érdekes - mondja csillogó tekintettel. Végül mindannyian nevetésben törünk ki. A vidám pillanatot, amikor egy alsós kioktat, két 16 éves fiút a szerelemről a telefon hangja töri meg.

- Szia, apa! - szólok bele a készülékbe.

- Gyere haza, igyekezz és pakolj össze, mert elutazunk! - mondja szigorú hangon.