2016. augusztus 23., kedd

Külön kiadás - Jonathan Brant

 
  Sziasztok! Ez egy külön kiadás, mert csak így tudom viszonylag logikusan tovább vinni a történetet. Nyugodtan lehet kommentelni. Ebből a részből lesz még egy és csak utána folytatom a történetet, ott ahol abba hagytam.



Jonathan Brant
  Jonathan Brant, 1998. augusztus 4.-én 16 óra, 23 perckor látta meg a napvilágot Detroit-ban, Michigan államban.
  Édesanyja, fia születésekor még normális idegállapotnak örvendett és kisfia nevelése mellett, munkájának a dívat tervezésnek is boldogan hódolt.
   Édesapja személyében egy vérbeli brókert ismerhetünk meg, akit komoly, vaskalapos embernek neveltek, akinek az első a munka és aztán a család. S bár ezt a világlátását megváltoztatni nem akarta, tudta szeretni fiát, és akkor érezte magát a legjobban, (ha ezt magának nem is vallotta be) mikor fia társaságában lehetett.
" Mint a medve, aki téli álomból kell, fel úgy nyitom ki én is pilláimat. Be kell vallanom előbb még fáztam, de aztán valami pihe-puha dologba fektettek és így már sokkal jobban érzem magam. Szóval, mint említettem kinyitom a szemem és egy halom homályos értelmetlen folt tárul a szemem elé. Szerencsére a körülöttem zizegő izéknek, azaz embereknek volt annyi eszük, hogy ne rikító szint öltsenek magukra, így nem olyan zavaró nézni őket. Ajaj, azt hiszem tévedtem, mert ezen a gügyögő nénin éppen egy rikító rózsaszín ruha virít, és folyton azt fújja   
"- Én vagyok a nagynéni, Nathan baba! Jaj, de kis édes vagy, te csöppség!"
   Jó, jó, én nagyon örülök a kedves nagynéninek, csak tessék már visszaadni az anyunak, mert sírok! - fenyegetem meg, de hát nem ért a szép gügyögésből, így hát beváltom a fenyegetésemet és elkezdek sírni. Na, ezt már megértette és visszaadott a mamának. Itt már jó, itt már kényelmes. A nagynéninek nevezett személy lassan kisétál az ajtón és eltűnik. Ekkor apa emel fel és gyengéden megölel, szinte elférek a kezében és, hogy milyen megnyugtató itt, szívesen itt maradnék örökké, de hát mégis visszaad a maminak, de most már nem olyan jó itt, mintha a papánál jobb lett volna, vissza akarok odamenni. Amikor éppen rákészülődöm az újabb síró koncertre, belép a rózsaszín ruhás néni és kedvesen elhelyez a kezembe egy barna színű puha plüsst, azt mondja "Ez egy gitár", ettől az újdonságtól teljesen megnyugszom, és már nem akarok sírni.    Nekem, egész tetszik ez a gitár mizé, olyan jól át lehet ölelni és végre valami, ami nem nagyobb nálam. "
   Jonathan, nagyon átlagos gyereknek bizonyult, úgy fejlődött, mint mindenki más, tizenkét hónaposan elkezdett járni és két-három éves kora körül már beszélt is. A kalandvágyó kisbabával az idő gyorsan haladt, így a Jane nénitől kapott pici plüss is hamar elkeveredett és egy idő után Jonathannak nem is hiányzott.
   Hat éves korában rákapott a jégkorong ízére és nem csak képletesen, ugyan is sokszor eltanyázott és ilyenkor általában megkóstolta a fagyos vizet is.
   Nathan a Michigan-i Rick Stefan Bentlakásos iskolában kezdte meg tanulmányait és két évig az intézmény megbecsült tanulójaként tartották számon. Szülei azonban fiuk kilencedik szülinapja előtt úgy döntöttek, hogy Los Angelesbe költöznek, de Jonathan nagy örömére ez nem ment gyorsan.
  "- Kicsim, gyere ide! - kiált anya a nappaliból és én odasietek hozzá, a szobában rengeteg nagy fehér doboz található, és az általam imádott és gyönyörűnek tartott helyiség most úgy néz ki, mint egy csatatér. Anya lassan baktat felém egy kis dobozt tartva a kezében, majd mikor ideér, hozzám lerakja elém. Kiegyenesedik és mosolyogva néz rám, festet, szőke haja fiatalítja arcát, ritka heterokróm szemei boldogan csillognak a fényben egyik szeme csoki-barna, másik tengerkék és bár ez a két szín üti egymást, itt mégis tökéletes harmóniát kölcsönöz az arcnak.
- Ezek a kis kori játékaid, át akarod nézni őket? - kérdi anyu mézes hangon, én bólintok, majd belevetem magam a dobozba és anya újra elveszik a kacatok között. Van itt egy elefánt formájú lila plüss, egy beszélő maci, egy afrikai oroszlán és egy koszos gitár is. Az összes kacat közül az utóbbi tetszik a legjobban, lassan kezem közé veszem, és úgy csinálok, mintha játszanék rajta, mint ahogy az zenészek csinálják a tévében. Ujjaimmal vidáman pengetem az anyagba hímzett húrokat és közben összevissza ugrálok. Mikor hátrafele ugrálok, nekicsapódok valakinek. Lassan óvatosan fordulok meg és lépek egyet hátra. Apa tornyosul előttem és komor arccal néz le rám.
- Mit csinálsz, Nathan? - kérdi mély hangon.
- Csak játszok papa. - dadogom félénken, magamhoz szorítva ezt az izét, aminek éppen kiment a fejemből a neve. Apa letérdel hozzám és így a fényviszonyok miatt már egész barátságos az arca.
- Tudod mi ez? Ez egy gitár, Nathan.
- Szeretem a gitárt, papa. - felelem vékony hangon.
- Szeretnél egy igazit. - Kérdi kedélyesen, és én hevesen bólogatok szavak helyett és jobban magamhoz szorítom a plüsst. "
  Két nap, múlva Jonathan születésnapjára kapott egy igazi gitárt, így kilencedik életévét a zenevarázsában egy Los Angeles-i zenetanár társaságában kezdte meg. A michigani kisfiú hamar beilleszkedett a kaliforniai életbe bár az időjárással nehezen barátkozott meg, viszont az új ház, amit hamar otthonának nevezhetett nagyon tetszett neki.
  Nathan új iskolájában lelkiismeretesen tanult, viszont mindig meghúzódott az utolsó padban és a barátkozásban sem volt túl sikeres, természete félénk volt és testfelépítése gyenge.
  " Örömittasan rohanok végig a folyosón és nevetve futtatom végig kezem a szekrények ajtaján. Megcsináltam, megcsináltam, üvöltöm magamban és szemem csak úgy ragyog a büszkeségtől. Tizenhárom évesen nyertem meg a Kid énekversenyt. ( Los Angelesi nem létező verseny)
 - Megcsináltam! - most már teli torokból üvöltök végig az üres folyosón és hangomat visszaverik a falak.
- Nézzétek, ki jár itt, a kis Nathan! - szólal meg egy durva hang az egyik eldugott sarokból és a hanghoz egy undorító, magas, dagadt, izzadt, ápolatlan test társul. Az undormány mellett két csatlósa áll, egyikük egy roppant okos, vékony, szemüveges fazon, míg a másik egy szakadt csöves látszatát kelti.
- Szállj le rólam, Conor. - válaszolok bátor hangon, de testem kicsit megremeg.
- Mi van kölyök, kinyílt a csipád, már beszélni is meg tanultál? - ront nekem és dagadt arcába vér szökik, és egy nagy ijesztő Halloween-i tökre hasonlít.
- Eddig is tudtam. - felelem, és úgy akarok ránézni, mint egy farkas az áldozatára, de félek, igazából úgy festek, mint egy félős kiskutya aki eltévedt.
- Ja, tényleg, de feledékeny vagyok!- kiált fel, és kikapja a kezemből a miniatűr serleget. - Persze, hogy tudsz beszélni, hiszen még ének versenyt is nyertél, ügyes vagy, kis Jonathan! - fröcsögi a szavakat és jó erősen megveregeti a hátam és megüti a nyakam. - Büszkék a gazdag kisszüleid rád?
- Menj melegebb helyre, Conor! - üvöltök a képébe és erre Ő elkezd kacagni.
- Mi az, Nathanka, annyira kisbaba vagy, hogy még káromkodni se tudsz, mi az, anyuci minden káromkodásnál kimossa a szádat, vagy mi?
Kicsit megforgatom a szemeimet, megmutatom én neki, hogy kivel packázzon. Kitépem a kezéből a serleget, és kezemet teljes erővel a hasába ütöm.  - Nem vagyok kisbaba! - közlöm vele monoton hangon, miközben Ő egyre lejjebb csúszik a falon és két kísérője úgy áll mellette mintha szellemet látnának. Végül az egyik kapcsol és behúz nekem, így pillanatok múlva én is a földön fekszem. Még kapok az oldalamba egy rúgást, és ez az a másodperc, amikor minden elkezd homályosulni, hallom, hogy valaki üvölt, és a srácok elhúznak... "
    Aznap, Jonathan bekerült a kórházba, bár a sebeit hamar ellátták, anyja majdnem szívrohamot kapott és mindenképpen a rendőrséget akarta értesíteni. Míg a fiú apja ráparancsolt egyetlen gyermekére, hogy legyen bátrabb és védje meg magát. Nathan megfogadta a tanácsot és elkezdett edzeni, nem akart gyenge lenni, mert a szíve mélyén a félelemtől félt a legjobban és attól, hogy ezt apja meglátja.
  Zenészünk lassan izmosra edzette magát, persze emellett másra is figyelt, egy gitárművésszé tudásával rendelkezett és időközben énekhangja is szépült. A tanulmányi eredményei elég jónak bizonyultak ahhoz, hogy felvételt nyerjen a Szent Anna Gimnáziumba. Bár maradhatott volna a régi iskolájában is, mert ott is le lehet rakni az érettségit, Jonathan mégis reménykedett az újra kezdésben, a barátszerzésben, mivel nem volt neki egy se.
  "Boldogan, barátokra éhesen lépek be új iskolám falai közé és meg kell, mondjam, gyönyörű. Bár nyilván elég hülyén hangzik, hogy ezt gondolom, de akkor is így van! A szekrények szivárványszínűek, növények fogják közre az ajtókat, a diákok hangosak és vidámak, az egész olyan élettel teli, olyan boldog.
- Csaooooo! - ugrik elém egy barna hajkoronájú lány - Chloe, vagyok! - egy hatalmas mosoly virít az arcán és láthatóan majd kicsattan az energiától.  - Te idejársz? Tudnál segíteni, mert új vagyok. . .- hadar és az orrom alá dug egy kis táblát, én lassan tolom el a kezét az arcom elől. - Chloe, Chloe, nyugi, én is új vagyok, minden rendben lesz, nyugi. - a lány kicsit lenyugszik és rám néz.
- Ja, jó..
- Mindjárt lesz egy tájékoztató. Melyik, osztályba fogsz járni, én Miss Joke -hoz.
- Ha, ha Miss Joke-hoz ez jó vicc, jó neve van, de állítólag az ördög is kedvesebb nála, viszont szerencsére, sorstársak leszünk. - mondja nyugodtan, majd hirtelen, mint akinek rohama van, elkezd ugrálni.
- Tuti gyűlölni fog, engem általában gyűlölnek a tanárok, mert azt mondják, hiperaktív vagyok, pedig ez ostobaság. Ostobaság, ostobaság... - kezdi el ütni a fejét, mire én gyorsan vállára teszem a kezem, kicsit lenyomom, hogy ne ugráljon, és nyugtatom, közben erősen reménykedek, hogy protekcióval vették fel, mert ha a többiek is ilyenek, ez inkább fog hasonlítani egy diliházra, mintsem egy sulira.
- Chloe, mit csinálsz? - csattan fel mellettem valaki, és bár rideg én édesnek találom a szőke lány hangját.
- C. jól vagy? - kérdi most már érdeklődően, és mikor rám néz, látom gyönyörű kék szemét, és kedves mosolyát.
- Semmit S. csak kicsit izgulok. - mondja félősen a még mindig kezeim közt álló lány.
- Akkor nyugodj le és hagyd szegény srácot, biztos van dolga. - mondja ellentmondást nem tűrően, de mégis kedvesen, és kirángatja Chloet a kezeim közül.
- Ne, várjatok! - szólok utánuk és mindketten megfordulnak - Nem, zavartál, nem ismerek senkit. Jonathan vagyok!- nyújtom feléjük a kezemet. A barna hajú kapcsol előbb és erősen megrázza ujjaimat, majd visszaáll mellém.
- Sabrina Sild. - nyújt kezet a másik lány is és a nevét is ugyan olyan gyönyörűnek találom, mint Őt magát.
- Előbb pont azt beszéltük, hogy milyen helyes vagy. - mondja Chloe, nekem címezve a szavakat. A mondat után maradt kínos csendben beletúrok a hajamba tehetetlenségembe, ugyan akkor nagyon jól esik, hogy ezt mondták, de mégis...
- Öööö, köszönöm. Te is Miss Joke-hoz fogsz járni? - kérdem a kék szeműt, terelve a témát.
- Nem én, Mr. Beast - etet kaptam. Bár a neve rémisztő, Ő maga állítólag aranyszívű. - mosolyog, úgyhogy úgy érzem az én szívem is arany színben pompázik.
- Hello! - csapódik, hozzánk egy körülbelül velem egy magas srác.
- Látom, szereztetek egy új barátot, Dave vagyok. - mondja és int egyet, felém majd átöleli Sabrina derekát.
- Ő itt, Jonathan. Sabrina szerint helyesebb, mint te, Dave. - mondja a virgonc, barna loboncos lány.
- Ó, ez fájt, de azért még szeretsz, ugye? - kérdi meg barátnőjét és ad az arcára egy, puszit.
- Gyerekek, menjetek szobára, amúgy ki az új srác? - kérdi egy alacsony mogyoró szemű fazon. Bár kérésére a pár nem röppen szét, de legalább már nem falják egymást.
- Rayn, Ő Jonathan, Nathan Ő Ray. - mutat be minket Sabrina, és mikor rám néz szeme és mosolya megbabonáz, félek elvesztem. Az ominózus pillanatot szerencsére hamar megtöri pár tanár hangja így remélhetőleg nem vették észre az arcom."