16.rész: Meg nem született csókok!

- Szia, Jake Majer vagyok.

- Mia Müller. - nyújtom a kezemet a fiúnak.

- Ne hidd, hogy nem tudom, Nat sokat mesélt rólad. - mondja sunyi mosollyal az arcán. 

 - És miket is mesélt pontosan rólam? - kérdem kíváncsi csábosan ragyogó szemekkel.

- Mi az, mi az, valaki úgy tűnik nagyon kíváncsi! - beszél csillogó szemekkel. Hirtelen egy kar megránt és elhúz mellőle.

- Bocs, majd jön! - kiáltja vissza a hang és rohan is ki velem az udvarra.

- Sabrina, mi a bajod? - mordulok rá teljesen értetlenül.

- Hogy mi a bajom, mondtam, hogy ne dumálj vele!

- Miért?

- Mert az mondtam. - üvölt velem.

- Kösz, a jó érvelést. - mondom flegmán az arcába nézve. Hitetlenkedve néz vissza rám, forgatja a szemét, értem én, hogy mérges csak nem értem miért.

- Khhh.. - köszörüli meg a torkát valaki hátam mögött - Mia, kedves beszélhetnék Sabrinával? - mikor felismerem a nem rég hallott hangot, megakad bennem a levegő (ha egyáltalán van ilyen), Jake az.  Kérése teljesítése végett elindulok a házba, bár Sabrina erősen szorítja a karomat jelezvén, hogy nem menjek. Mégis ott hagyom Őket.  Bemegyek, a házba magamhoz veszek egy pohár Colát és indulok is ki a ház másik részére az erkélyre. Teljesen megkönnyebbülök, mikor megpillantom Jonathant a korlátnak támaszkodva a teraszon.

- Szia, azt hiszem, tudsz segíteni, nem értek semmit. - mondom vidáman és egyik kezemet ráteszem a vállára, de nem is reagál. - Hahó. - beszélek halkan hozzá, de mivel nem akar, rám nézni így magam felé fordítom a fejét. Szeme vörös és bár arcán nyoma sincs könnyeknek, bárki számára megállapítható, hogy könnyezett. Vidám arcomról egy pillanatra lefagy a mosoly és Ő ettől még szomorúbb lesz, bár az a vidámság nem ül vissza az arcomra megpróbálok mosolyogni.

- Látom inkább neked kell segíteni, mond el. - kérem szinte suttogva.

- 22.

- Mi? - értetlenkedem.

- Ennyi idős a srác, akivel anya csalja apát. - mondja kisfiús hangon, komoly arccal. A számat válaszra nyitom, de nem jön ki belőle egy hang sem, inkább csak szorosan átölelem.

- Én nem értek semmit, mi van Sabrina és Jake között, s miért nem mondja el senki sem? Mit kéne neked mondanom, mert nem jut eszembe egy jó tanács sem. Miért vagytok itt és miért nem írtál heteken keresztül? - hadarok el mindent, s érzem, kezdek szétesni, valami nem stimmel most velem. Bezárom a pilláimat, hogy megnyugodjak, és újra tisztán lássam a képet.

- Őszinte. - mondja halkan.

Két szelíd kéz fogja közre  arcomat, majd az  egyik inkább derekamra csúszik és közelebb húz magához.- Sajnos ezzel nem segítesz. - dörmögöm halkan.

- Nyisd ki a szemed...

Sabrina

- Fantasztikus, most elküldted Miát. - mondom pökhendin.

- Mi ez  a ruha rajtad olyan vagy benne mint egy angyal.

- Hallod te amit mondok neked?-  kérdem.

 - De hát mindenki tudja, hogy a látszat néha csal. - mondja, és ezzel válaszolt is a kérdésemre nem akarja hallani amit mondok.

- Ebben egyetértünk, mondjuk amikor valaki meglátja Jonathant és azt gondolja Ő egy rendes, jó srác és igaza van, de amikor meglát téged ugyan ezt gondolja aztán megismer és rájön, hogy egy tapló vagy.

- De édes vagy szépségem, próbálkozol megsérteni, ez kedves. Viszont én úgy láttam, hogy Mia élvezte a társaságomat. - mondja és végig simít az arcomon majd a oldalbordáimon is végig szántanak ujjai.

- Képzelődsz. - mondom szúrós szemekkel.

- Valóban? Te is élvezed. - fejezi be a vitánkat és magához ránt, mivel magasabb nálam fel kell néznem rá, arcunk majdnem összeér, és csak jön hozzám közelebb.

- Nem. - jelentem ki gonosz mosollyal, s ellököm magamtól. Nyertem, nyugtázom magamba, majd elindulok a házba, vissza Miához.

Mia

Arcomon érzem Jonathan enyhén mentolos leheletét, .

- Nem kellett volna nyafognom.

- Nem kell bocsánatot kérned. - mondja, édes mosollyal az arcán.

- Nem is akartam, ez csak egy kijelentés volt, megállapítás, érted?

- Olyan édes vagy. - oké, kezdek elolvadni a hangjától.

- Tudom.

- Csak ne bízd el magad! - mondja nevetve.

- Nem fogom. - a szemem lassan elszakad a szemétől és egy pillanatra a száját nézem. Közelebb hajol hozzám, ajkunk összeér, de én elkapom a fejem és hátrébb lépek.

- Ez nem jó!. - mondom szomorúan, lehajtja fejét, és idáig érzem a fájdalmát.

- Menjünk be! - mondja, elindul és én követem, az ajtónál meg vár és mikor átlépem a küszöböt megbotlok és rázuhanok. Karjaival megtart és átölel, tekintetünk összekapcsolódik, az enyémben a félelem az övében a fájdalom tükröződik.

- Sajnálom. - mondom újra, de Ő megrázza a fejét.

- Nem kell.

-Nem azt. - mondom és magamhoz vonom, majd lassan elkezdem csókolni, de nem csókol vissza. Lassan elhúzódok tőle,  arcáról teljes értetlenség sugárzik.

-  Miért teszed ezt velem? - kérdi halkan, mint aki szellemet látott olyan az arca. Válasz helyett csak megrázom a fejemet.

Most Ő húz közelebb magához és először csókunk, mint mi magunk, értetlen, aztán lassan válik játékossá, de egy pillanatra se lesz heves.